Varjú Katalin:

Gadzsi, ..........?

 Immár  ,harminc éve  napi szinten dolgozom cigány, illetve romákkal.

Magammal is küszködtem, m ikor felmerült egy-egy bizalmas beszélgetés alkalmával a hovatartozás, identitástudat kérdése.

Legjobban ,ha egyáltalán szóba jöhet az állítás, az oláhcigányokat ismerem, de párhuzamosan dolgoztam magukat romungróknak valló cigányokkal és élnek a környéken muzsikus cigányok is, de dolgoztam vályovetőkkel is. Nem beszélnék  bizonyos etnikus csoportokhoz való tartozásról.  A cigányság kultúrájának még meglévőségei érdekelnek, meg az hogy a lehetséges felemelkedést segítsem.

Más kérdés, hogy manapság már minden család különbözik, mert a pérókat megszüntették és ki- ki a  maga környezetének szeretne ilyen- olyan módon megfelelni, vagy épp valami módon megtartani kilétét, vagy megmaradásának lehetőségét. Én csupán „emberként“ szólnék.

Évekkel ezelőtt történt, amikor valaki azt mondta nelem: „Tudjuk ám, hogy te amoda is jársz!“- Gondolt ezzel, egy akkor még létező másik nagyközösségre. Nincs mit tagadnom, jártam amoda is, meg még máshova is. Ártatlanul tettem fel a kérdést?:“ Te talán nem roma vagy?“

-Nem bizony , hangzott a válasz. Mi már akkor is itt voltunk, amikor még minket nem tituláltatok Romáknak. Mi oláhcigányok vagyunk és azok is maradunk.

Nem taglalom, de ebből a tapasztalatból kiindulva, egy másik alkalomkor éppen fordítva történt. Mesélőm  számomra nagyon érdekes dolgokat beszélt és az én“ gadzsi“ szám, csak úgy rákérdezett: „Te oláhcigány vagy?“ - Micsoda, hortyant fel, és azonnal tudtomra hozta ,ő roma.

„Beszéled a romanesz nyelvet?  - má, hol beszéném , én magyarul beszélek - mondta ő.

        Egy bizonyos fórumon feltettem a kérdést. Nem kételkedem sem a néprajzosokban sem a hivatali erőkben, nem az én kompetenciám ezzel foglalkozni... „Ki a roma?“ Még  jó, hogy nem titulálták butának a kérdésemet, hogy is lehet ilyet kérdezni, mikor szabad emberek vagyunk.

-         „Hát, aki annak vallja magát“- hangzott a válasz.

 Az én paraszt eszemnek jól fel adták a leckét. ...... kaptam is iskolázást ilyen-olyan  lehetőségekről.  Elgondolkodni való, ha én azt vallom roma vagyok, tán még segélyt is kapok?.......mert ,ugye a romáknak az jár...

       Egy következő fórumon szintén feltettem a kérdést. „Kire mondhatni, hogy cigány illetve roma?“     - „Azokra akik annak antropológiai jegyeit magukon viselik“- volt  a válasz.

Istenemre mondom, már megint bajban voltam. Gondoltam már nem fogok ezzel a témával foglakozni, majd csak megtudok valami okosat. Volt már olyan, hogy évvekkel a kérdésem felbukkanása után leltem meg a választ, de megleltem.  Ilyen válasz volt a “Pénteken délig nyitva van az ég“ is. Persze  csak az érti meg  ezt a választ, aki ismeri a történetet, de  most nem ezzel foglalkozom.

A cigányok romák közül, már azok is  sokan ismertek olyanok, akiket én még nem is láttam. Hagytam a dolgokat alakulni, lesz ami lesz és már nem soroltam senkit ,sehova csak a cigány nevén neveztem. Tudvalevő egy cigány, roma második kérdése, az  hogy: „te melyikekből való vagy?“

Úgy alakult, hogy ők kérdeztek engem. Mire az én válaszom annyi, hogy én paraszt, gádzsi vagyok. Azonnal kiderült az ő saját maguk általi besorolásuk.

Nemrég azaz március 19-én ünnepelték a „Cigányság világnapját“, nemsokkal ezután  április 8-án a“ Romák világnapját“.

Volt ám káosz:  Egyeseknek fogalmuk sem volt, hogy egyik vagy a másik létezik.                           Mások már hallottak valamit. Voltak akik mérhetetlenül  örültek, hogy már nekik is van napjuk.

Amennyiben még mindíg nagyközösségekben élnének bizonyára kellőképpen megülték volna a számukra  megfelelő, kiválasztott napot. Csakhogy ők már szét vannak szórva és nem tartoznak sehova. A nagyközösség védelmét már nem élvezik, a gádzsók meg, hát  nem fogadják őket maguk közé...Biztos nem véletlen, hogy ezidőtájt volt meghívásom  egy ujabb nyilvános szereplésre. Mit ad a nagy Dévla, hát tőlem kérdezték meg, hogy mi is legyen, hogy is kéne hozzáállni e témához. Mire a válaszom: vegyük tudomásul az ő identitástudatuk  szerinti megnevezést. Mi sem tudunk magunkra húzni egy trikót, ami nem ránk való.

 

(Az írást Varjú Katalin Szlovákiában élő pedagógus küldte szerkesztőségünkbe, aki hosszú éveken keresztül tanított cigány gyermekeket a „somorjai péróban“)

 

 ______________________________________________________

 

Ravasz József

Krízis

 

 

“Krízis (válság), fordulópont; egy fejlődési vagy betegségi folyamat olyan pontja, amely a további alakulás szempontjából sorsdöntő.”– olvasom a Pszichológiai Értelmező Szótárban ma, a születésnapomon. Merő véletlen, avagy nem tudom minek véljem, hogy még most is, amikor úgy illenék (az volna jó), hogy ünnepeljek…

Ünnepeljem, hogy 42 éves vagyok? Hm. Erős, bátor fiatalember, akit a világ átalakulásába vetett hite sohasem hagyta cserben. Mindig azt remélte, hogy egyszer minden másképpen lesz. Az emberek szeretni és tisztelni fogják egymást. Segítenek a bajbajutottakon, s lassan-lassan arcukról eltűnik a félelem. Az utcára kilépve magukkal viszik az őszinte kézszorítást, tekintetük ragyogásában a személyiségüket.

Hittem!

S most mégis megtorpanok. Megállj-t parancsol az EMBER, a láthatatlan (?), aki sokak számára elérhetetlen marad. Hiába a pénz, az összeköttetés, a fizikai erő. Nincs megvesztegetés! És látom nap mint nap magam előtt az Embert, amint lehajtott fővel ballag előttem az utcán. Szánja a közönséges embert. A felfuvalkodottak hasát, az ilyen-olyan magánvállalkozókat, akiknek piszkos pénzük tisztára mosásához kevés lenne Európa valamennyi mosószere.

Lehet, hogy betekint a gazemberek lelkivilágába, hiszen ő is tévedhet. Talán így gondolja: Nem akarom elhinni, hogy több a rossz ember, mint a jó ember. Vagy így: mindenki jó útra téríthető!... (?)

Szeretném, ha egy napon úgy ébrednének az emberek, akár az újszülöttek. Hangos kacagásuktól még a természet is zöldellőbb lenne. Nem gondolnának fegyverre, vérontásra. Eltűnne, akárha nem is lett volna a fajgyűlölet, az antiszemitizmus, az előítéletek garmada, miegymás…

Igen, válságban van az emberiség. S ha e betegségnek is mondható folyamat nem változtat irányt, akkor bizony a sorsunk meg van (lesz!) kérdőjelezve.

Ünnepelek.

Sok mindenen keresztül esik az ember, most mégis elbizonytalanodom! Kevesen hisznek a szebb jövőben, amikor látják, hogy a képviselő (?) nem a nép érdekében van jelen a parlamentben. Az “egyszerű ember” szűkszavú – de éleslátású! Őt már többé nem verik át a politikai pártok “agitáló buzijai” (tisztelet a kevés kivételnek)! Tudja, mire megy ki a játék! Nem kér belőle még egyszer.

42 éves vagyok, s a felfuvalkodottak hadának csatatrombitáját hallom. A süket és a vak katonákét. mindegy, ki lesz az áldozat, ez az ő meggyőződésük!

De azért egyet mégsem értek: Ölni? Rabolni? – mert azt “mesélik”, így leszünk szabadok (?)…

 

 

 ________________________________________________________

 

 

 

„Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”

Emléklap a helytállásért - ha megkésve is

 

A marosvásárhelyi Fekete Március óta híressé vált mondatot idézték a résztvevők azon az emlékrendezvényen, melyet márciusban Budapesten a Terror Háza Múzeumban tartottak az 1990-es romániai eseményekre emlékezve.

 

            Húsz évvel ezelőtt a Securitate ármánykodásai miatt a románok a magyarok ellen fordultak az erdélyi városban. A cigányok habozás nélkül a magyarok mellé álltak. Az elmúlt két évtizedben szinte el sem ismerték hősies tettüket, pedig sokukat bebörtönözték, többen közülük meghaltak. Az említett budapesti rendezvényen hat embert tüntettek ki Petőfi-emléklap a helytállásért elismeréssel – Lőrinczi József, Sütő József és Szilágyi József még átvehette a díjat, Puczi Béla, Szilveszter Kis Péter, valamint Tóth Árpád már csak posztumusz kapta az elismerést.

 

„Három napig magyar” – legtömörebben így lehet összefoglalni mindazt, ami az 1990-es események miatt börtönbe zárt marosmenti cigányokkal történt. Ezt az életérzést Puczi Béla egykori elítélt fogalmazta meg egy vele készült interjú-kötetben.

Puczi Béla egyike azoknak a marosszentgyörgyi romának, akik börtönévekkel fizettek azért, hogy a magyar tüntetők segítségére siettek. Ő és társai sem voltak magyar aktivisták: házilag barkácsolt antennáikkal nézték a magyarországi televízió adásait, sem előtte, sem utána nem volt rendszeres kapcsolatuk a magyarországi, vagy a romániai magyar politikai elittel, sőt, ahogy Béla fogalmazott: "kisembernek" is érezték magukat ehhez a kapcsolathoz. 1990-ben, a Marosvásárhelyt csatatérré változtató magyar-román konfliktus után őt is bebörtönözték.

Szabadulása után megjárta a bicskei menekülttábort és a magyar menekültügyi hivatalnokok irodáit. Franciaországban élt évekig a kriminalitás határát súroló, olykor átlépő magyarországi és romániai magyarokkal, románokkal, romákkal a vasútállomásokon, a lakókocsikból álló Párizs környéki roma karaván-telepek egyikén. Közben folyamatos kapcsolatot tartott a párizsi magyar elit egy részével, és fásultságig mesélte a történetét, várva, hogy egyszer rendeződik a menekültstátusza. A legtöbbször bujkálnia kellett a rendőrök elől, amit annyira tökélyre vitt, hogy egy igazoltatás során le kellett buknia ahhoz, hogy egyáltalán megtudja: akkor már egy éve megkapta a politikai menedékjogot Magyarországon.

Puczi Béla, tíz év küzdelemmel és magánnyal, egy Magyarországgal és a saját magyarságával kapcsolatban szőtt mítosszal a háta mögött végül Budapesten élt, munka, hajlék, és pénz nélkül. Itt is hunyt el végül 2009-ben.

Puczi Béla magyar volt és hazátlan, bozgor a románok és a román anyanyelvű cigányok többsége szerint. Az erdélyi magyarok egy részének szemében cigány, egy másik részének, akiknek az volt fontos, hogy "színmagyar" maradjon a környezetük, magyar. Cigány volt annak a menekültügyi hivatalnoknak a szemében, aki rádöbbentette, hogy Magyarországra nem mint ünnepelt magyar, hanem mint cigány menekült érkezett. Román azon magyarországi magyarok többségének a szemében, akik az Erdélyből érkezőkben a rivális munkaerőt látják. Béla, ahogy meséli, leginkább magyarnak, legkevésbé románnak szerette volna látni magát, még ha tudta is, hogy cigány. A helyzetek többségében azonban nem választhatott: a legtöbbször mások határozták meg, hogy éppen kikhez tartozik.

Epilógus:

Sok szemtanú szerint azon az estén a város főterén a tüntető magyarok és a Görgény völgyéből a városba érkező románok közötti csatát a magyar oldalra álló vásárhelyi romák döntötték el. Azóta szállóigévé vált az egyik mondat, amit az egyik roma kiáltott a magyarok felé: "ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok". Ugyanakkor maguk a romák is kételkednek benne, hogy ezt szolidaritást tömegesen viszonozták volna valaha az erdélyi magyarok. Lett volna rá alkalmuk elég: Szászrégenben, amikor a falusiak válogatás nélkül gyújtották fel "magyar és román cigányok" házait egy román és egy roma fiatal összeszólalkozása miatt, de akár a mindennapok tétnélkülibb kapcsolataiban is.

 

  ___________________________________________________________

 

 

 

Oldal: Publicisztika
Cigány Tudományos és Művészeti Társaság - © 2008 - 2024 - romale.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat