---

I.Országos Katolikus Cigánytalálkozó

 Budapest, 2003.

Első alkalommal találkoztak az ország katolikus cigányközösségei május 17-én. Az egész napos programnak az Országos Cigány Információs és Művelődési Központ adott otthont. A találkozó, melyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szervezett, alkalmat adott az ország területén szétszórtan élő csoportok kölcsönös bemutatkozására és tapasztalatcseréjére.

Az egyes közösségek beszámolójuk mellett énekkel és tánccal köszöntötték egymást. A színes, vidám programban lelki beszámolók és vallomások is helyet kaptak. Ezekből idézünk most lapunkban.

 

Kós Ede

(rk. lelkipásztor, Komló)

Bár az egyik szülőm cigány, én nem nevelkedtem cigány környezetben, a családunkban egyáltalán nem esett szó roma őseimről, a hagyományokról, szokásokról. Úgy éltünk, mint bármely más magyar család. Számomra cigányságom megvallása tudatos, felnőttként vállalt döntés és része papi hivatásomnak. Szinte fel kell fedeznem önmagamban, fokról fokra feltárnom mindazt az ősi örökséget, melyet a génjeimben hordozok.

Nem kaptam vallásos nevelést, Ózdon születtem, s a gyári környezet, a munkások világa, szemlélete meghatározta családunk mindennapjait. A megtérés szinte észrevétlenül egyik napról a másikra következett be az életemben. Tanárnak készültem, be is íratkoztam az Egri Tanárképző Főiskolára történelem szakra. Mivel a képzés két szakos, választanom kellett egy másik tárgyat is, s az egyik tanárom megkérdezte, hogy miért nem végzem el a hitoktatói szakot is. Mint mondta, illene hozzám és biztosan szívvel, lélekkel csinálnám. Így kerestem fel a helybéli katolikus papot, hogy javasolja hitoktatói tanulmányaimat. A legnagyobb meglepetésemre ő ezt kerek perec megtagadta, mondván; hogyan is képzelem, hogy nem hívő létemre javasolni fog engem. Hiszen sohasem látott még a templomban, s semmit sem tud rólam. Bizonyára számára is furcsa volt a megjelenésem, mert beinvitált.

Egy vagy két órát beszélgettünk, amikor váratlanul megkérdezte tőlem, nem akarok-e pap lenni. Én akkor szinte fejvesztve elmenekültem, mondván, mit akar tőlem ez az ember, meg van őrülve? A kérdés azonban, amit hozzám intézett, nem hagyott nyugodni, lépten-nyomon, a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben idéződött fel bennem válaszra várva.

Jól emlékszem arra az estére, amikor végül megszületett bennem az igenlő válasz. Egy nyári tábor után fáradtan tértem haza, ledőltem az ágyra és elfogott a sírás. A lelkem mélyéig felkavarva éreztem Isten hívó szavát, és végre igent mondtam. Másnap siettem, hogy elújságoljam döntésemet a plébánosnak. Így lettem végül az egri szeminárium hallgatója.

Úgy gondolom, hogy ez egy olyan döntés volt, amit észérvekkel nagyon nehéz, talán nem is lehet kellőképpen alátámasztani. Azt is szokták mondani keményebben fogalmazva, hogy ez természetellenes dolog. Én nem így érzem, számomra inkább természetfölötti dolog, isteni ajándék a papi hivatás, a természetfölötti élet kézzelfogható jele a világban. Nehéz vállalni, s én azt gondolom, hogy kell hozzá az Isten szeretetétől való személyes megérintettség.

Az évek során több un. zűrös múltú fiatalembert ismertem meg, aki a papi hivatást választotta. Jézus ma is, ugyanúgy mint kétezer évvel ezelőtt, megszólítja az embereket; a vámosokat, a gazdagokat, a szegényeket. "Jöjj és kövess engem!" A meghívás ugyanúgy elhangzik, s követőkre talál ma is.

Ami a cigányságot illeti, ha ma Magyarországon elhangzik ez a szó, akkor csupa-csupa negatív asszociáció társul hozzá. Cigánynak lenni ma ebben az országban nem sikk. Én néhány éve, s ezt határozottan Isten inspirációjának tartom, fordultam abba az irányba, hogy foglalkozzam a cigányságnak, mint népcsoportnak az értékeivel. A Néprajzi Múzeumban volt egy nagyon szép kiállítás; Romák Közép-Kelet Európában címmel. Elmentem erre a kiállításra, s ott rácsodálkozhattam mindarra a szépségre és gazdagságra, amit a cigányság hordoz. Rádöbbentem arra, olyan értékekkel bír ez a nép, ami ország- világ előtt elismerhető és igazán közös kultúrkincset gazdagító. Szeretném felkutatni, megtalálni, és mindenki előtt felmutatni ezeket az értékeket, és beépíteni ezt az egyházi kultúrába is.

Az egyház missziós tevékenysége során az évszázadok során mindig törekedett arra, hogy a különböző népekhez, kultúrákhoz a saját nyelvükön, a saját értékrendszerük és kultúrájuk tiszteletén keresztül közvetítse az evangéliumi értékeket. Úgy gondolom, ez a cigányság esetében sem lehet másként. Szeretnénk minél többet tenni azért, hogy a most felnövekvő roma fiatalok és gyerekek, már ennek a kultúrkincsnek a büszke tudatában növekedhessenek fel, s jó pár év múlva, amikor elhangzik a cigány szó, annak becsülete, és értéke legyen mindenki előtt!

Radics Jánosné, Tímea (Valkó)

 

Én a szüleim révén kerültem kapcsolatba az egyházzal, akik rendszeresen eljártak a plébániai felnőtt hittancsoportba. Kíváncsi lettem, mit is csinálnak ott, miért olyan fontos számukra, s egyszer én is elmentem velük. Akkor épp arról volt szó, hogyan kezdhet az ember új életet, hogyan vethet számot az életével, s hogyan válhat új emberré. Ez a téma megérintette a lelkemet. Fiatal korom ellenére sok gond és baj nyomta akkoriban a szívemet. Nem tudtam, hogyan változtathatnék az életemen. Én is el-eljárogattam velük a hittanórákra, de nem voltam "templombajáró".

Húsvét hetében jártunk, amikor a hittanosokkal együtt keresztutat tartottunk a valkói erdőben. Előzetesen felosztottuk egymás között, hogy ki melyik állomáshoz tartozó elmélkedést olvassa fel. Rám a hatodik keresztúti állomás jutott. Mondtam, hogy jó, elvállalom, de félve vállaltam el. Amiatt is aggódtam, hogy a többi felolvasó mind magyar volt. Én voltam az egyetlen cigány. Mit szólnak majd?!- gondoltam. Ráadásul még egy nagy keresztet is cipelni kellett. Aki az állomáshoz tartozó szöveget mondta, annak kellett vinnie Jézus szimbolikus keresztjét is.

Hát így kezdődött az egész. Ez az élmény maradandó nyomot hagyott bennem. Úgy éreztem, ezentúl valahogyan Jézushoz tartozom.

Sokat változott az életem az utóbbi években. Leginkább azt mondhatnám, hogy van, akire számíthatok, akihez fordulhatok. Az emberekre igazából nem lehet támaszkodni, mert minden embernek megvan a maga baja, gondja és elég azt cipelni. De Istenben mindig bizakodhatok, hozzá mindig fordulhatok.

15 éves voltam, amikor a férjemmel összekerültünk, s ebben a korban még nem gondol az ember házasságra. Azután jön a gyerek, s az esküvő gondolata elavul. Úgy gondoljuk, nincs rá szükség. Pedig nem így van! Amikor a templomban rendeztük a házasságunkat a férjemmel, akkor értettem meg, mennyire más kötelék ez. Örök életre szól! Nemcsak egy papír, hanem egy Isten előtt köttetett kapcsolat. Ez mindkettőnk számára nagyon sokat jelent.

Keresztes Szilárd

(a Hajdúdorogi Görögkatolikus Egyházmegye püspöke)

Sokan kérdezik, miért van szükség külön cigánypasztorációra, azaz külön lelkipásztori gondozásra. Ha erre szükség van, az abból adódik, hogy a cigány ember maga más. Más a szokásaiban, hagyományaiban, viselkedésében. Sajnos ezt a másságot a legtöbben negatívumnak, problémának tekintik. Ez nagyon igazságtalan megközelítés.

Az, hogy a cigányság hátrányos helyzetben van a történelméből, hányattatásaiból, üldöztetéséből fakad. Azt is tudjuk, hogy számos olyan dolog van a cigány közösségekben, amit mi magyarok megírigyelhetnénk. Így a gyermekek, az öregek szeretete, a nagy család összetartása, a betegek iránti gondoskodás, figyelem. Ezek mind olyan tulajdonságok, amiben mi magyarok nem igazán jeleskedünk. Ugyanakkor a cigányközösség zárt világ. Rákényszerültek erre az évszázados vándorlás során, amikor meg kellett védeniük a közösséget a külső fenyegetésektől.

Ez az elzárkózás, szegregáció ma már gátja előrehaladásuknak, a társadalomba való beilleszkedésüknek. Lebontani a falakat, az évszázados előítéleteket, ez is olyan feladat, amit a cigánypasztorációnak vállalnia kell.

A cigány ember tudatában van a maga értékeinek, hagyományainak, ragaszkodik hozzájuk. Elvárja, hogy megbecsüljék, tiszteljék. Mondhatnám azt is, hogy a maguk módján ők ugyanúgy lenézik azokat, akik nem értik nem tisztelik őket.

A kérdés az, hogyan lehet, a kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatokat kiépíteni. Ez persze nemcsak az egyház, hanem az egész társadalom számára is kihívást jelent. Az önazonosságnak és a társadalmi beilleszkedésnek a kettőssége óriási feszültség, amit eddig még senkinek sem sikerült teljes mértében feloldania. Ennek a problémának a megoldása csak akkor lehetséges, ha igazi és őszinte szeretettel közeledünk a cigány emberekhez. Ez a cigánypasztoráció feladata.

A katolikus egyházban a II. Vatikáni Zsinat után jött létre az a hivatal, amelynek az a feladata, hogy mindazon rétegekkel foglalkozzon, nem rendelkeznek állandó helyhez kötött életmóddal. Ez a hivatal a Vándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsa, ide tartozik pl. a cigányság lelkipásztori gondozása is. Én 15 éve kerültem kapcsolatba ezzel a bizottsággal, egy máriapócsi zarándoklat során. Nem sokkal később a magyar katolikus egyházban is megalakult a Migrációs Bizottság, melynek jelenleg én vagyok a vezetője.

Azt szeretnénk, ha minél több lelkipásztor érezné lelkiismereti kötelességének a romákkal való törődést, a cigányság sorsa iránti elkötelezettséget.

Ez év júliusában kerül sor az V. Cigánypasztorációs Világkonferenciára, melyet ezúttal első alkalommal tartanak a Vatikánon kívül, mégpedig hazánkban. Ez nagy megtiszteltetés és feladat is egyben. A világ minden tájáról érkeznek vendégek erre a kölcsönös tapasztalatcserére, s a mai országos találkozó egyben előkészület is a nyári konferenciához.

Az egyházi közösségek mellett szólnunk kell a cigányság általános társadalmi helyzetéről, presztizséről is. Én úgy gondolom, hogy amikor a cigányságot akár egyéni akár csoportérdekek miatt politikai játszmák eszközévé teszik, ez nagyon nagy felelőtlenség, sőt bűn. Ha egy cigány embert kinéznek a kocsmából, nem engedik be valahová, az a személyi méltóságának a megcsúfolása. Amikor azonban csak eszköznek tekintik egy politikai játszmában, csak egy szavazógépnek, akkor ez nem csupán megsértése emberi méltóságának, hanem annak teljes mértékű tagadása, eszközzé alacsonyítása is. Sajnos ma a cigányság ennek ki van téve. Hozzájárul ehhez, a belső megosztottság is, amikor felhasználják a romákat egymás ellen. Másokkal is megtörténik ez, de a cigányok sebezhetőbbek.

Hogy mi a megoldás, nehéz megmondani. Azok, akik ilyen politikai játszmát játszanak, nem fognak megváltozni. Talán a folyamatos türelmes tanulás, a közösségi élet és az identitás erősítése révén - s ebben az egyház sokat tehet - a cigányság elég erős és öntudatos lesz, hogy saját maga, manipulációk nélkül dönthessen a sorsáról, arról hogy milyen ideológiát vagy politikát vállal fel. Nem az a probléma, hogy milyen politikai irányzat mellé áll valaki, ha azt tiszta meggyőződésből és manipuláció nélkül teszi. Akkor van baj, ha az embereket felhasználják és becsapják.

Reméljük, eljön az idő, amikor a cigányság felelősséggel dönt a saját sorsáról.

Oldal: Archívum
Cigány Tudományos és Művészeti Társaság - © 2008 - 2024 - romale.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat